Blog

• 2013.11.17 13:55

  Készülő könyvem...

   

  Írta: Christa

   

  Snowflakes – Hópehely

  

  Prológus

   

  Susan egy teliholdas éjszakán igyekezett hazafelé a hóban. Hosszú szőrmekabátjába burkolózva haladt előre, magas szárú tűsarkú csizmájában egyensúlyozva. A bő kabát elrejtette szűk, hosszú nyakú és ujjú, deréktól bővülő fodros, mély bordó színű ruháját, mely úgy szorította nyakát, hogy csodálkozott, még nem fulladt meg tőle. Barna haját kontyba rakta cselédje a feje tetején, de rizsporral nem hintette be, túl fiatalnak tartotta hozzá őt édesapja. Csillogó smaragd fülbevaló függött füleiben, és arany-nyakékén is smaragd medál pihent. Ezt az ékszert édesanyjától örökölte, ki a járvány ideje alatt hunyt el. Mivel Sir Anthony Beckinsale, Susan édesapja hallgatott a szóbeszédre, kimenekítette lányát a járvány elől, de felesége épp Londonban tartózkodott az udvarban, így őt már nem tudta megmenteni. Az édesanyja halála után maradéktalanul élvezte édesapja figyelmét, ki mindent megtett a szeme fényének. A lány épp egy hete töltötte be tizennyolcadik életévét, és apja, ki is nézte vejének a walesi herceget. Sue inkább meghalt volna, mintsem azé az elvetemült, perverz disznó hitvese lenne. Albert Viktor walesi herceg üdvözölte Lord Beckinsale ötletét, s mikor meglátta a gyönyörű leányt, ragaszkodott hozzá, hogy költözzenek be a Harlech várba, Snowdon szívébe. Nem telt el olyan nap, hogy Sue ne imádkozott volna azért, hogy ne kelljen feleségül mennie, ezért is vélte úgy, jó ötlet egyedül nekivágni a közel tíz mérföldes útnak Anglia szívében. Wales télen nem épp barátságos. Az itt élő földművesekről nem is beszélve, kik hűbéruruk akaratát kényszerből bár, de teljesítik. Sue bármerre nézett csak nyomort látott.

  Úgy érezte, talán még sem volt olyan jó ötlet egyedül elindulnia, ugyanis a távolból farkas üvöltés hallatszott. Egy pillanatra megtorpant, majd megállt. Lélegzete apró felhőkként látszottak a levegőben. Lassan körbepillantott a falu utcáján, a közeli szántóföldeken és a távolabbi erdőn. Nem észlelt mozgást, így tovább indult. A falu közepén még füstölgött a máglya, amit pár órával ezelőtt állítottak három boszorkánynak. A vád ellenük az volt, hogy bűbájjal láncolták magukhoz férjüket. A férjek persze tagadták, hogy így lett volna, de az egyház itteni képviselői még a vak boszorkányüldözés hívei voltak, noha egyre kevesebb helyen mertek ilyen váddal élni. Pierre, a kocsis, észre sem vette, hogy a lány eltűnt mellőle. Bár a farkas üvöltést maga is meghallotta, a kerékcserére több figyelmet szentelt. Sue felsóhajtott, miközben tűnődve figyelte a felszálló füstöt. ~Ha én is boszorkány, vagy ami még jobb, vámpír lehetnék, nem kéne feleségül mennem ahhoz a disznóhoz.~ Miközben így elmélkedett, egyre közelebbről hallatszott a farkas üvöltés. A lány megremegett, ahogy a hang végigkúszott gerincén, míg jeges érintésével egészen az ajkáig nem ért. ~Már nincs messze... A domb tetején van a kastély.~ győzködte magát, hogy bátorságot merítsen az induláshoz.

  A faluban az a szóbeszéd járta, hogy közel fél évvel ezelőtt a szomszédos grófságra egy vámpír klán költözött, azóta hallani farkas üvöltést is. Az emberek jobban féltek a boszorkányok létezésétől, és kinevették azokat, akik hittek a vámpírok létezésében. Eme elmaradott és sajátos értékrenddel rendelkező, elszigetelt kis közösség saját törvényeket léptetett életbe, melyet Albert Viktor felügyeltetett és tartatott be. Apjával ellentétben, Sue hitt a szóbeszédnek, és elhatározta, bármi történjen is, felkeresi az állítólagos vámpír klánt, elvégre számára a halál az utolsó esély a megmenekülésre. Nem telt el nap, hogy ne gondolt volna a halálra, bár ereje sosem volt elég, hogy önkezével oltsa ki tulajdon életét, a létezés bármely formája megfelelt volna számára, ha abban nem kap helyet a walesi herceg. Alig maradt pár hónapja az esküvőig, de a Lord tisztességes és tisztességtelen eszközökkel adta tudtára, mennyire sürgőssé vált számára a frigy, ugyanis a király, nyomást gyakorolt rá, így előrébb szándékozta hozni, melyet eddig sikeresen tudott hárítani, apja nem kevés erőfeszítésének hála. Fent állt a szökés lehetősége is, ezért a kocsisnak álcázott Pierret bérelte fel a lány mellé testőrnek, ki jelentéseket küldött a hercegnek.

  Sue könnyed léptekkel haladt előre a hóban, szőrme kabátja csuklyáját fejére hajtotta, ezzel is védve arcát a hideg északi széltől. Kezeit rókaprémes kesztyű védte a hideg, csípős széltől, mely visítva száguldott el mellette. A Hold fénye halványulni látszott, midőn egy fekete felhőfoszlány kúszott elé. A lány megállt, és körülnézett. Senki. A farkas üvöltés is megszűnt. Néma csend borult a tájra. Vett egy mély lélegzetet, amit lassan fújt ki, majd tovább indult. Miután felért a dombtetőre, nem apja birtoka felé vette az irányt, hanem a szomszédos grófság felé. A távolból derengő fényt látott kiszűrődni az ablakokon át. Egy percre megállt és úgy figyelte a csipkézett tornyokkal díszített, hatalmas kőépületet. Letekintett a dob lábánál elterülő hatalmas tóra, mely visszaverte a Hold gyenge sugarait. A várat vadregényes, néhol elburjánzott növényzet vette körül, mely mögött, egy szűk ösvény vezetett le a temetőbe. Egy bagoly huhogása megijesztette, de tovább indult. Rendületlenül ment tovább. Úgy érezte, mintha valaki figyelné őt, de eltökélten haladt tovább. Szíve zakatolt az izgatottságtól, bár némi félelem is vegyült hozzá, mely minden lépéssel erősödött. Lassan megérkezett. Gondolataiba kúszott édesanyja arca, kit hat éves korában látott utoljára, mikor beült a lovas kocsiba és Londonba hajtatott. Szép emlékeket őrzött édesanyjáról, ölelő karjairól, a kellemes dalokról, melyeket elalvás előtt énekelt neki. Az elhalványuló arc helyét édesapjáé vette át, ki mindig boldogsággal a szemeiben tekintett rá, és védelmezte a külvilággal szemben.

  A hatalmas tölgyfaajtót nézte és az aranykopogtatót rajta. Vett egy mély lélegzetet, majd megfogta a kopogtatót és bekopogott. Abban a pillanatban kitárult előtte az ajtó, de senki sem köszöntötte. Egy hideg fuvallat szaladt végig a testén, ahogy az ajtóban állt.

  - Jó estét! - köszönt kissé remegő hangon, de választ nem kapott. Újra köszönt, de ezúttal sem kapott választ.

  Beljebb lépett, majd a hatalmas tölgyfaajtó bezárult mögötte és kattant a zár.

   

  _________________________________________________________________________________________________________________________________

   

  1. fejezet

   

  Ijedten pillantott körbe, szívverése felgyorsult, még a fülében is zakatolt az érverése. Nyelt egy nagyot és a hang a torkára forrt. Egy csuklyás alak közeledett felé, mintha nem is a földön járna, szinte siklott a levegőben.

  A lány menekülni akart, de nem tudott parancsolni testének, megbéklyózva meredt az idegen alakra.

  - Jó estét, Miss Beckinsale. - szólította meg őt az idegen, hátborzongatóan reszelős, mély hangján. A lány kis ideig nem tudott megszólalni, úrrá lett rajta a félelem. A férfi gúnyosan a lányra mosolygott.

  - Honnan... – csuklott el a hangja – honnan tudja a nevem? - nyögte válaszul, szinte suttogva. A férfi ciccegett, és jót mosolygott a lány naivitásán, majd mégis válaszolt.

  - Miss Beckinsale, a Klán előtt nincsenek titkok. - sokat sejtetően, suttogva beszélt a lányhoz.

  - Fáradjon utánam. - Hátat fordított az értetlen képet vágó lánynak, és a hall irányába indult egy szűk folyosóra fordulva. Susan lábai külső hatásnak engedelmeskedve indultak a férfi után. Ismét könnyed és kecses volt a járása. A csuklyás férfi, egy tágas, díszes hallba vezette, hol kortárs festők művei lógtak. - Többek között, Henri de Toulouse-Lautrec, Eugene Delacroix, Francisco José de Goya és Pierre-Auguste Renoir - az egyik oldalon, míg a másikat könyvespolc töltötte be széltében és hosszában, - Honoré de Balzac, Emily Brontë, Edgar Allan Poe, Petőfi Sándor, Madách Imre és sok más író és költő műveivel – és természetesen egy kandalló is helyet kapott a másik oldalon. Sue alig akart hinni a szemének. Az egyik könyvön megakadt a tekintete, egy több száz éves kódex volt. Száját eltátva fordította el fejét a hall közepe felé, hol két fotel és egy kanapé kapott helyet egy kis asztallal. A csuklyás alak mélyen meghajolt a kanapén trónoló hölgy előtt, majd hátrálva távozott, miután a nő biccentett felé. A hölgy melletti fotelben egy fiatal lány, míg vele szemben egy ifjú ült, kik szintén Suet figyelték. A ház úrnője intett Susan felé, ki közelebb lépett a társasághoz. A lány arca kipirult a hideg széltől, kabátja csuklyáját hátra hajtotta. Lopva szemügyre vette a húszas évei elején járó szép arcú, hosszú, zöld bársony ruhát, ezüst fülkarikát és nyakláncot viselő, hosszú, szőke haját kiengedve hagyó lányt, ki becsmérlően nézett rá kék szemein át, és a mosolyát leplező, hasonló korú, sötétkék öltönybe bújtatott férfit, ki barna hajú és barna szemű, érdeklődéssel tekintett rá.

  - Jer', gyermekem. Ki nem féli a halált, annak nincs veszteni valója sem. Jer' közelebb, hadd nézzelek. - mondta lágy dallamos hangon a ház úrnője, ki mosolyogva nyújtotta kezét Sue felé, ruhája fehér alapon virágmintás, fekete haja kontyba fogva ült fején, két oldalt lazán leomló két tinccsel, szürke szemei élénken ragyogtak, amitől Sue-nak elpárolgott minden félelme, s izgatottan haladt a nő felé.

  - A nevem Sophie Lambert, és én vagyok ennek a klánnak a vezetője. - kezével kecsesen a fiatal lány és az ifjú felé intett, majd visszahelyezte térdére kezét.

  - Hadd mutassam be a gyermekeim. - ismét felemelte kezét, és a fiatal lány felé intett.

  - Ő Eliza, ki már négy éve a gyermekem. - az említettre mosolygott, ki viszonozta a gesztust. Sue a lány felé biccentett. Sophie a férfi felé intett.

  - Ő pedig Fox, ki már tíz éve. - biccentett a férfi felé, ki ugyanígy tett. Sue halvány mosollyal biccentett a férfi felé.

  - Kérdezz bátran, Susan Beckinsale. - unszolta szelíden a lányt.

  - Honnan tudja, ki vagyok? - csodálkozva figyelte a nőt, és kíváncsian várta a választ. Sophie szélesen elmosolyodott a naiv kérdés hallatán, majd felkelt a kanapéról, és lassan elsétált a kandallóig, hol karját lágyan a párkányra helyezte.

  - Drága gyermekem, a vámpírok olyan lények, kik képesek hallani a halandók gondolatát, akár több száz yardnyi távolságból is. A te gondolataid különösen hangosak és bíztatóak voltak. Nem véletlen tehát, hogy sértetlenül juthattál el a kastélyig. - sokat sejtetően elmosolyodott, majd visszasétált a kanapéhoz, és kecsesen leült. Sue elcsodálkozott, nem igazán értette, mire célzott a Lady. Fox kiitta a kezében tartott kehely tartalmát, majd az asztalra helyezte azt. Felállt és mélyen meghajolt.

  - Hölgyeim, elnézésüket kérem, de most indulnom kell. Nagyon örültem Susan. - kezet csókolt a hölgyeknek, és távozott. Sophie intett Elizának, hogy kövesse Fox példáját, és hagyja őket magukra. Eliza engedelmesen távozott.

  - Nos, Sue, még mindig az a legnagyobb vágyad, hogy vámpírrá válj? - tekintetét mélyen a lányéba fúrta és nem eresztette. A lány bármennyire is el akarta fordítani a fejét, vagy megmozdítani kisujját, képtelen volt rá.

  - Igen. - felelte elfúló hangon. Sophie ismét elmosolyodott, majd elfordította tekintetét, így Sue fellélegezhetett.

  - Ha azt hiszed ez a szabadság, nagyon tévedsz. Maradéktalanul követned kell minden utasításom, nem alapíthatsz saját klánt, legalábbis az engedélyem nélkül. Megtanítunk vadászni, megvédeni magad, ugyanakkor, egy csapatot alkotunk és fedezzük egymást. Még így is akarod? - szinte élvezettel beszélt a lehetőségek hiányáról, melyeket Suenak maradéktalanul be kell tartania. A lány szabadságról alkotott elképzelése megdőlni látszott, majd eszébe jutott a walesi herceg. Fájdalmasan felsóhajtott, majd bólintott. Sophie halkan felnevetett.

  - Miután megharaplak, iszonyatos kínt fogsz átélni. A méreg szétterjed a testedben, és könyörögni fogsz, hogy inkább öljelek meg. - miközben beszélt megkerülte Suet, és a lány füléhez hajolt, majd egyre halkabban beszélt.

  - Ha mégis képes leszel túlélni, ha elég erős vagy hozzá, még mindig marad egy kérdés, képes leszel-e gyilkolni? Bárkit? - szemeiben vad fény csillant a lehetőségre. A lány borzongva hallgatta a nő szavait a kínról és szenvedésről, majd az ölésről, de egyre erősödött benne az elhatározás, hogy a legrosszabb megoldás a házasság lenne. Rémisztőnek és félelmetesnek találta, mi várna rá, míg át nem változna, de ezután vágyódott. Teste minden porcikáját átjárta a félelem, hagyta, hadd töltse el, majd engedte, hogy a sóvárgása kiűzze a félelmét. Sophie átérezte a lányban végbe menő változást, és elégedett mosollyal nézett a lányra.

  - Csak mondd ki, és teljesül. - suttogta csillogó szemekkel a lány füléhez hajolva.

  - Akarom. Kérlek, változtass át. - felelte a lány kristálytiszta zengő hangon. Ebben a pillanatban fellobbant a kandallóban a tűz, és a hallban található gyertyák is. Sophie, ajkát a lány nyakához tapasztotta, karjaival védelmezően ölelte át testét, majd fogait a puha nyakba mélyesztette. A lány megremegett a tűszúrástól, az ölelő karokba úgy csimpaszkodott, mint a kisgyermek édesanyjába. A méreg, amint terjedt a testében, agya lázasan kattogott, kegyelemért könyörgött minden porcikája, de egy hang sem hagyta el ajkát. Sophie kiszívott pár csepp vért a lány testéből, ennyi fizetség elvégre jár neki is, majd a lány arcát figyelte, kicsorduló könnyeit, a rázkódó testet. Hagyta, hadd csimpaszkodjon belé. Sue homályosan látta a nő arcát könnyfüggönyén át. A kín hullámai elemi erővel csaptak le rá, és úgy érezte, szétdurrannak a vénái, izmai szétszakadnak. Teste izzadtságban úszott, majd minden erejét összeszedve felüvöltött és elájult.

  - Jól van, gyermekem. - Sophie az ernyedt testet felemelte, és az emeleti szobába vitte. Egy hatalmas franciaágyra helyezte, és gondosan betakarta.

   

  _________________________________________________________________________________________________

   

  2. fejezet

   

  Mivel maga is vesztett erejéből a pincébe ment. Claude, az inas, a frissen befogott zsákmányra felügyelt, majd úrnője érkezésekor távozott.

  - Pierre, Pierre, Pierre... hát újra találkozunk? - kaján vigyorral az arcán, mohón csillogó éhes szemekkel nézett a kocsisra. A férfi fekete kabátban volt, eltakarva fekete öltönyét, arcán már megjelent néhány ránc, de kék szemei fiatalok voltak, sas orra alatt vékony bajusz pihent, és látszott, hogy két napja nem borotválkozott. Pierre nőtlen volt, mert Londonban, az egyik estélyen megpillantott valakit, ki azonnal elrabolta a szívét, bár tudta, sosem lehet az övé, de képtelen volt társat választani magának, és hazudni egy életen át. Mivel le volt szíjazva egy székhez, moccanni sem bírt. Felismerte a nőt, és szíve vadul zakatolt. Sophiet mulattatta a férfi gondolata, és úgy döntött, életben hagyja, elvégre fenyegetést nem jelentett, eddig.

  - Lady Lambert, kérem, engedjen el. - esdekelt a férfi. A nő őszinte nevetése betöltötte a pincét.

  - Örülök, hogy ilyen jó a humorod Pierre, de attól tartok ez lehetetlen. - kidüllesztett mellekkel, kaján vigyorral az arcán támaszkodott az asztalnak. Pierre ekkor értette meg, számára nincs több reggel.

  - Bármit megteszek Lady, ígérem, csak ne öljön meg. Örökké a rabszolgája leszek. - könnyei úgy törtek elő, mint a gejzír, de Sophie túl éhes volt ahhoz, hogy mérlegelje a férfi hasznosságát. Két kecses keze közé fogta a férfi fejét, enyhén oldalra döntötte, majd a nyakába mélyesztette fogait, és mohón inni kezdte a meleg nedűt. A férfi torka szakadtából üvöltött, de csak pár pillanatig. Sophie az utolsó cseppet is kiitta, majd elégedetten törölte meg kézfejével ajkait. Csettintett, mire Claude megjelent.

  - Takarítsa el. - megveregette az inas vállát, majd felsétált. Claude engedelmeskedett, kicsatolta a szíjakat, majd az ernyedt testet a tűzre dobta.

  Sűrűn hullott a hó. A Napot lassan két hete nem lehetett látni, azóta, mióta Susan Beckinsale eltűnt. A walesi herceg megszállás alá vonta a falut, katonáival és bérenceivel megállás nélkül kerestette a lányt. ~Túl gyönyörű ahhoz, hogy másé legyen, túl gyönyörű.~ Kántálta magában minden áldott nap.

  Sue napokon keresztül eszméletlenül feküdt az ágyban. Sophie minden nap bement hozzá és ellenőrizte az állapotát. A harmadik napon bevitt hozzá egy fecskendőt, teli vérrel, és beinjekciózta a lány testébe. Ekkor kinyitotta a lány a szemeit, majd néhány pillanat múlva visszazuhant eszméletlen állapotába. Sophie felsóhajtott. Ettől a perctől fogva minden nap bement a lányhoz és injekcióval adagolta a vért. A tizennegyedik napon Sophie megelégelte, és Fox-szal a kastélyba hozatta a lány apját, kit a pincében láncra verve tartott fogva.

  - Örvendek, Mr. Beckinsale. - köszöntötte "vendégét" elégedett mosollyal az arcán. Anthony arcát csupán egy szál gyertya világította meg, a nő hangja felborzolta még a legapróbb pihéket is a tarkóján. Sophie jóízűen felnevetett.

  - Ejnye, Mr. Beckinsale, ne legyen modortalan. - korholta apró fejcsóválással foglyát. Anthony megköszörülte torkát, órák óta ült már mozdulatlan a dohos pincében. Ősz haja rövidre volt nyírva, felöltője a koszos padlón pihent. Arca megviselt és megtört volt, de tartotta magát. Barna szemei elszántságot tükröztek.

  - Miss... - biccentett a Lady felé. Sophie ismét jót kacagott, le sem tagadhatta volna, mennyire élvezi a helyzetet, akárcsak egy kisgyerek, ki épp egy új játékot kapott, - majd, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a férfi vénájába szúrta a tűt, és felszívott vele egy adagra való vért.

  - Mi az ördögöt művel?! - rivallt a nőre felháborodva a férfi. Sophie egy szó nélkül ott hagyta a férfit, akit Claude csendesített el egy jól irányzott jobb horoggal.

  Sue mozdulatlanul feküdt az ágyon, mikor Sophie mellé ült. Kissé aggódva tekintett a lányra, korholta magát, talán várnia kellett volna, míg idősebb lesz, vagy el kellett volna utasítania, de hát, elég erősnek tűnt. Kezében tartotta az injekciót, a gyertya lángja felé tartotta, úgy nézett keresztül a sűrű nedűn, majd felsóhajtott, és a lány vénájába szúrta.

  - Gyerünk kislány, térj magadhoz. - suttogta a lány arcát nézve. Sue teste valóban ott pihent az ágyon, de gondolatai, a múltban ragadtak. Kisgyermekként édesanyja ölében ült, ki egy könyvből olvasott fel neki, hallotta, mint nevet fel egy-egy érdekes történet után, és ő csak bújt, bújt az anyjához. Majd hirtelen a múltból vissza került a jelenbe, hol Albert Viktor nyújtotta felé a kezét, és követelte, menjen hozzá. Sophie ebből annyit látott, hogy Sue szemei csukva voltak, és a szemgolyója mégis mozgott a finom bőr alatt. Teste időnként megremegett, majd dobbantott lábaival, mintha szaladna. Ahogy a vér végigjutott ereiben, egyre több izma lépett működésbe, egyet kivéve, a szívdobogása örökre megszűnt. Mégis, a teste éledezett. Sophie izgatottan figyelte a legapróbb jeleket is, és várta, mikor teljesedik be az átváltozás. Eliza és Fox beléptek a szobába, és Sophie mellé sétáltak. Fox Sophie vállára helyezte tenyerét és Sue-t figyelte. Eliza az ablakhoz lépett, és kikémlelt a Harlech kastély felé. Figyelte a lovasokat, kik fáklyákkal lovagoltak az ellenkező irányba. Halvány mosoly jelent meg arcán, majd Susan felé nézett. A lány mellkasa megemelkedett, és ajka résnyire nyílt, mikor kifújta a levegőt. Sophie elégedetten mosolygott, ahogyan Fox is, csak Eliza arcán tükröződött némi csalódottság. Susan ekkor kinyitotta a szemét.

  - Szomjas vagyok. - jelentette ki tiszta, csengő hangon, szemeiben vad fény táncolt. Sophie le sem tudta volna tagadni elragadottságát, Eliza pedig egyre növekvő csalódottságát. Fox egy kelyhet nyújtott a lány felé. Susan a kehely felé kapott, és mohón inni kezdte a sűrű vörös vért.

  - Nagyszerű, Snowflakes. - mondta mosolyogva Sophie a lányt nézve.

  - Úgy gondoltam, ez a név jobban illik majd hozzád, elvégre új élet kezdődött számodra. Amióta megharaptalak, megállás nélkül hull a hó, ezért szántam neked a hópehely nevet. - Snowflakes érdeklődő pillantást vetett a Lady felé, majd tovább nyelte a kehely tartalmát. Eliza távozott a szobából. A kehely széle fölött vetett egy pillantást a lány után, majd Foxra nézett, ki halvány mosollyal tekintett le rá.

  - Snowflakes, hm... – ízlelgette magában pár pillanatig a szót – jól hangzik, nekem tetszik. - mondta az egykori Susan, mikor úgy érezte, jóllakott, letette az éjjeli szekrényre a kelyhet, majd kiült az ágy szélére.

  - Csak lassan, ne olyan sietősen, jelen pillanatban rengeteg energiával bírsz, és félő kárt tehetsz önmagadban, ezért most Foxra bízlak, ki képes kordában tartani... az ösztöneid. – Sophie, Snowflakes-re mosolygott, majd Fox-ra kacsintott és kecsesen kisétált a szobából. Snowflakes ezúttal sem értette, mire gondolt az úrnője, de belenézett Fox szemeibe, és megnyugvást érzett. Fox kedvesen nézett rá, és meg sem kísérelte megsérteni a magánszféráját. Lenézett ruhájára, fogalma sem volt róla, mikor és hogyan öltöztették át, de egy halványzöld ruhát látott magán, melynek szoknya része fodros volt, felül nyitott, annyira, hogy a vállait szabadon hagyta, és lazán omlott le a pánt a válla alá. Ha tudott volna, elpirult volna.

  - Csodaszép vagy, Snowflakes. – dicsérte meg a megszeppent újszülöttet. A lány lesütötte pilláit, sosem volt még ennyire közel egy fiatalemberhez sem.

  - Megengeded, hogy leüljek melléd? – tette fel udvariasan a kérdést, az ágy mellett állva, kissé előre dőlve, a lány arcát fürkészve közben. Snowflakes csak bólintott, mire Fox alig pár inch távolságra ült le mellé az ágyra.

  - Ha bármilyen kérdés felmerül benned, nyugodtan felteheted, azért vagyok itt, hogy segítsek. – kellemes bariton hangja betöltötte a teret, nem csak az emberek ellenállását volt képes megtörni, még a vámpírokra is hatással volt. Snowflakes megbabonázva érezte magát, és úgy gondolta, ennek a férfinak még a legféltettebb titkát is elmondhatja büntetlenül.

  - Olyan… olyan furcsán érzem magam. – mondta ki, amire gondolt. Fox sokat sejtetően nézett a lány szemeibe.

  - Olyat érzel, amit eddig még soha? – kérdezte szinte suttogva. A lány lassan bólintott. A férfi elmosolyodott.

  - Kéjes? – suttogja a lány fülébe, aki beleborzongott a szóba.

  - Félsz tőle? – emberi fül számára ez már hallhatatlan lett volna, de Snowflakes tisztán értette a szavakat, és aprót bólintott. Fox vett egy mély lélegzetet, amit lassan fújt ki. Végigsimított a lány vállán mutatóujjával, felfelé haladt a nyakán, egészen az ajkáig.

  - Nem kell visszafognod magad, Snowflakes. Ebben az életben nincsenek korlátok, se erkölcstelen tettek. Ebben a világban szabadon rendelkezhetsz az életeddel, és a vágyaiddal. – suttogta a lány arcát simogatva. A lány utat engedett vágyainak, ajkait a férfi ajkaira tapasztotta, és lágyan megcsókolta. Életében először ízlelte meg a csók ízét. A férfi finoman viszonozta, és magához ölelte a lányt. Snowflakes szinte beleolvadt az ölelésbe, és észre sem vette, mikor került le róla a ruha. A másodperc törtrésze alatt kerültek az ágyba, és Fox beléolvadva járta közös, vad táncukat. Torkából halk morgás tört fel, melyen ideje sem volt meglepődni, mert a férfi fölé emelkedve lovagolta meg szeretőjét. A vágy hevében pár lábnyira lebegtek a levegőben. Snowflakes élvezettel sikkantott fel, amit Fox mély morgása egészített ki. Ernyedten terültek el egymást ölelve a hatalmas franciaágyon.

  _____________________________________________________________________________________________________________________________

   

  3. fejezet

   

  Sophie hangtalanul lesétált az alagsorba, és Susan apját figyelte az ajtóból. Már majdnem meghatották a férfi könnyei, ahogy némán rázkódott megkötözött teste a székben. Végül úgy döntött, megadja a férfinek, amire vágyik.

  - Mr. Backinsale, örömmel tudatom Önnel, hogy lánya él és egészséges. – a nő hangjára a férfi felkapta a fejét, és a hang irányába fordította.

  - Ez igaz, vagy újabb cselszövés? – kérdezte kissé indulatosan.

  - Nézze, My Lord, ha azt mondom, a lánya egészséges, azt elhiheti. Mindazonáltal, ettől a naptól fogva nem találkozhat vele. Addig él csupán, míg úgy tartom jónak. Nem esne nehezemre elharapni a torkát. – hajolt a férfi füléhez, és nyalta meg azt, amitől a férfi hátán végig futott a jeges rémület.

  - Mit akar tőlem, maga szörnyeteg? Miért játszik velem? Hol van a lányom? Miért tart fogva? – fakadtak ki Anthonyból a szinte végeláthatatlan kérdés-sorozat. Sophie a férfi térdeire ült, mint egy szerelmes. Karjával átfonta a férfi nyakát, és mosolyogva nézett mélyen a férfi szemeibe.

  - Ha úgy akarom, a szeretőmé teszem, a rabszolgámmá, vagy esküdt ellenségemmé, vagy halottá, Mr. Backinsale. Jelen pillanatban még nem döntöttem a sorsáról. – enyhén oldalra döntötte fejét, majd folytatta – Válaszoljon Anthony, mi a szíve legféltettebb vágya? – Lady Lambert bűvkörébe vonta a férfit, ki mozdulatlanul ült, csupán mellkasa emelkedett lélegzetvételeikor. Gondolatai idegesen cikáztak lánya, halott felesége, és a térdén trónoló hölgy között. Mindig becsületes embernek tartotta magát, erről tanúskodott aszkéta élete is, melyet felesége halála után magára vállalt. Pénzügyei sem hagytak kívánnivalót maguk után. Sophie mosolyogva ült, és egy pillanatra sem engedett az igézet erejéből, csendben figyelte Anthony arcát, gondolatait és rezdüléseit. A férfi tudta ugyan a kérdésre a választ, mégis vonakodott egyértelmű válasszal szolgálni, már így is ki volt szolgáltatva egy vámpír kénye-kedvére. Sejtette, válaszától függhet további sorsa, de lánya nélkül nem kívánt létezni. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy elválasszák lányától, ki akarta menekíteni ebből a kastélyból, és biztonságos helyen kívánta tudni. Sophie szélesen elmosolyodott, majd végigsimított a borostás arcon. Anthony megborzongott. A Lady halkan felkacagott. Mr. Beckinsale agya lázasan kattogott. A legapróbb emlékdarabkáit is meglátta Sophie, amitől elöntötte a düh. Szeme szikrákat szórt, de kitörni mégsem volt elég ereje a nő bűvköréből. Sophie jól szórakozott. Amióta vámpírrá vált, kedvenc időtöltése volt a halandók kínzása. Mikor még kislány volt, megismerkedett a háború sötét oldalával. A pápa kiterjesztette Európára a keresztséget, amit Franciaország sem kerülhetett el. Az úgynevezett száz éves háború rengeteg kínt és borzalmat hordozott magában. A családja faluról-falura menekült, mígnem egy ősz öreg asszonynál menedékre nem leltek. Ez az asszony felettébb értett a gyógyfüvekhez és a főzetekhez. Mindig kellemes, fűszeres illat lengte be a kunyhót és környékét. Barátságosan fogadta Sophiet és családját, majd a családtagok lassan, fokozatosan tovább álltak, csak a kis Sophie ragaszkodott az öregasszonyhoz. Miután Sophie édesapja elesett a csatamezőn, az édesanyja pedig tüdővészben elhunyt, az öregasszony nevelte tovább. Megtanította felismerni a növényeket, megtanulta, melyik, mire való, hogyan tud gyógyítani vagy épp ártani. Sophie leplezetlen örömmel mélyült el a méregkeverés fortélyaiban, ami időnként aggasztotta nevelőanyját, de végül mindig az ifjúság szeszélyének tudta be az érdeklődését. Kár volt. Sophie minden egyes nappal egyre mélyebbre ásta magát a fekete mágia tanaiba, és huzamosabb ideig elmaradozott otthonról. Az öregasszonynak gyanússá vált a lány viselkedése, így egy nap úgy döntött, követi, és kideríti, mit titkol előle. A közeli patak partján pillantotta meg egy fekete köpenybe burkolózó alak társaságában, amint épp beszáll egy elfüggönyözött hintóba. A kocsis azonnal a lovak közé csapott, amint kattant a zár. Négy ébenfekete kanca húzta a hintót, mely szélsebesen eliramodott, és eltűnt az idős nő szemei elől. Fájdalmas szívvel tért haza aznap. Hetek teltek el, mire Sophie ismét életjelt adott magáról. Sűrű köd ülte meg az erdőt, mikor a faajtó keserves nyikorgással kitárult. Az öregasszony épphogy álomra hajtotta fejét, ijedtében felpattant, és a lámpás után nyúlt, de a lány gyorsabb volt nála. Egy szempillantás alatt az asszony mögé került, átkulcsolta a derekát, nyakát hátra feszítette, és tűéles fogait az idős nő nyakába mélyesztette. Szinte annyi ideje sem maradt, hogy felfogja, mi történik vele, holtan hullott a kőpadlóra a megtört teste. Ekkor az ajtóban öblös férfi nevetés hallatszott, halkuló taps kíséretében. - Bravó! Szép volt! Magam sem intézhettem volna gyorsabban. – hangzott az affektált dicséret a Mestertől. Sophie megtörölte kézfejével az ajkát, majd fél térdre ereszkedett a Mester előtt. A férfi oda lépett hozzá, mutató ujját a lány álla alá tette, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Én a dolgom elvégeztem. Mostantól egyedül kell boldogulnod. Ne feledd a törvényt! – azzal szájon csókolta Sophiet és beleolvadt a ködbe. A nő felemelte a testet a kőpadlóról és a tűzre vetette, majd a kunyhót is porig égette. Azóta évről-évre egyre erősebbé vált. Megtanulta befolyásolni a halandókat, segítségével nagy vagyont halmozott fel. Több álnevet is használt, folyton vándorolt, húsz évnél többet sosem töltött egy helyen. Az emberség legapróbb csíráját is igyekezett kiirtani magából, aminek az lett a következménye, hogy tökéletes gyilkológéppé vált. Ugyanakkor intelligenciájának köszönhetően nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a bestia, uralma alá hajtotta. Kellemes hangjával, behízelgő modorával, tökéletes küllemével bárkit képes volt levenni a lábáról, és a bizalmába tudott férkőzni, majd ott csapott le, ahol a legjobban fájt. Semmit sem tett fizetség nélkül, senkivel sem jótékonykodott, és sosem hagyta magát megvezetni. Mindig rideg, tiszta fejjel hozott döntést, természetesen mások kárára. Mire kiderülhetett volna, mit tett, nem maradtak szemtanúk, sem árulkodó bizonyítékok, vagy akár iratok. Tökéletes életet élt, látszólag. A külvilág csodálattal tekintett rá, rajongó táborát férfiak alkották, kik időről időre ajándékokkal halmozták el, a hölgyek ellenszenvével kísérve. Sophie végtelenül élvezte az irigy pillantásokat, amit szánakozó pillantásokkal viszonzott. Állandó résztvevője volt az udvari báloknak, különleges eseményeknek. Mindig a legújabb divat szerint öltözködött, és szinte minden alkalommal elnyerte a bálkirálynői címet.

  Anthony nagyokat sóhajtott, elméjét igyekezett kiüríteni. Sophie lágyan végigsimított a férfi borostás arcán, majd kecsesen felegyenesedett. 

  - Látom, némasági fogadalmat tett. – halkan kuncogott egy aprót, mire Mr. Backinsale újabb sóhajjal felelt. 
  - Hogy lássa, milyen nagylelkű vagyok, My Lord, haladékot kap, hogy döntsön a sorsáról. – kihúzott háttal, karba font karral állt a férfi előtt. Anthony számára nem hallható beszélgetésre figyelt fel, ami sürgetőbbnek tűnt bármi másnál. Hátat fordított a férfinak, majd lassan felsétált a poros pincéből, és bezárta maga mögött a nehéz, kovácsoltvas, fekete ajtót. 

   

   4. fejezet 

   

   

  Claude igyekezett úrnője elé, maga mögött hagyva a zaklatott beszélgetésbe merült Elizat és Foxot.
  - Úrnőm, kérem. Jöjjön gyorsan! – az inas meg sem kísérelte leplezni félelmét, ami Sophiet tette nyugtalanná. Még egyszer sem látta, hogy Claude bármiféle érzelemnyilvánításnak engedett volna az elmúlt hatvan évben, mikor is szolgájává tette a korosodó lakájt.
  - Mi történt, Claude? – tette fel tárgyilagosan csengő hangon a kérdést.
  - A walesi herceg megtudta, hogy itt van Miss Beckinsale. – válaszolta a lakáj.
  Sophie megőrizte hidegvérét, és elgondolkodott egy pillanatra. Számba vette a lehetőségeket, az elmúlt napok eseményeit, majd szó nélkül faképnél hagyta a férfit, és egyenest Eliza felé indult. Fox épp karon ragadta Elizat, mikor Sophie melléjük ért. Sophie gyengéden lefejtette Fox kezét a lány karjáról, majd elkapta Eliza torkát, és kinyújtott karral emelte fel a föld fölé. Szemeiben izzott a harag és a gyűlölet keveréke. A halott szürke szemek szinte égtek. Fox hátrált pár lépést, esze ágában sem volt Elizan segíteni. Eliza pedig mosolyogva nézett Sophie szemeibe.
  - Aljas áruló vagy, Eliza! – sziszegte a nő. - Egyetlen okot mondj, miért ne öljelek meg. Azt hitted, titokban tudod tartani a mesterkedéseid? Ahhoz korábban kellett volna felkelned, drágaságom. Minden lépésed figyeltem, mióta Snowflakes magához tért. Azt hitted, nem vettem észre a féltékeny pillantásaid? Kicsinyes, önző és végtelenül hálátlan vagy. Új életet kaptál, szinte könyörögtél, és a viszonzatlan szerelem, mit Fox iránt érzel, elvette teljesen az eszed. – végig a lány szemeibe nézve beszélt, érzékelte a fellobbanó haragot, kétségbeesést, és gyűlöletet, ami áradt belőle. Fox irányából némi szánalmat és csalódottságot.
  - Nem most mondok ítéletet feletted. - Azzal puszta kézzel, maga után vonszolta az árulót, egyenest le a pincébe, Mr. Backinsale cellája mellett álló, üres terembe. Itt kattantak Eliza csuklóin és bokáin a bilincsek. Az ablaktalan helyiségbe csak azon a vasajtón lehetett bejutni, amit Sophie csapott be maga mögött, és elfordította a rozsdás kulcsot a zárban. Felsietett a hallba, ahol Fox várt rá.

  - Rád bízom ezt a kulcsot, ha újabb árulás történne, tudni fogom, ki a bűnős. - izzó szürke szemei végig Foxéba mélyedtek, melyek alázattal feleltek a feladatra. Sophie bólintott, majd felsietett Snowflakes szobájába.